Villány egy olyan hely, ahová szinte hazajárunk. Nem állandó időszakban, nem állandó társasággal és nem állandó időtartamra, vagyis bármikor és bárkivel megjelenhetünk valamelyik pincészetben. Lassan még én, aki híresen rosszul tájékozódom is kiismerem magam az utcácskákon :) Tudom, merre induljak a Maulhoz vagy a Bockhoz, milyen cipőt húzzak, ha valaki kitalálja, hogy menjünk ki Sauskához és azt is, hogy a Vylyant nem vállalom be gyalog semmi pénzért.
A pincészetek nagy részében enni is lehet, szerencsére már nem a zsíros kenyér hagymával, pirospaprikával a fő irányvonal, mindenhol vannak házi sajt- és hentesáru-válogatások, valamint sok helyen főznek is. Ezért aztán aki Villányba utazik, nem csak hogy nem szomjazik, de nem is éhezik.
Kivéve, ha rossz szájízzel távozik, mint én legutóbb Gerééktől.
Nagy társasággal voltunk, szám szerint tizennyolcan. Az ételsort már egy héttel korábban kérték leadni, pont ezért, mert ilyen sokan mentünk.
Az első rossz pontot akkor kapta a hely, amikor csak 16 főre volt megterítve. Mire is a pincérkisasszony hosszas lamentálásba kezdett, hogy de neki ennyi volt felírva, de aztán mégis azt mondta, hogy 18 főre számítottak, majd még hangosan gondolkodott egy sort, hogy ki lehet a hibás.
Holott a helyes eljárás mindössze ennyi lett volna, időt és energiát megspórolva mindannyiunknak:
- Elnézést kérek, máris hozok még 2 terítéket.
A napi ajánlat egy táblára volt krétával felírva, sajnálom, hogy nem fotóztam le, mindig elszabadul belőlem a nyelvtan-náci, ha egy étlapon vagy menüsoron olyan hibákat látok, mint itt is: libaragú, meggyragú. Szívem szerint letöröltem volna a felesleges ékezeteket, de az asztaltársaim visszatartottak, mondván, legalább várjam meg, amíg minden ételt kitálalnak :)
Van az a nem túl szimpatikus háziasszonyi gyakorlat, hogy ha fogytán a nagy fazék húslevesről a lé, de a sűrűje még ott tömörül az alján, akkor öntsük fel vízzel, forraljunk rajta egyet és reménykedjünk, hogy átveszi az ízeket a forralt víz. Ez általában nem szokott sikert aratni, de amíg Erzsi néninek elnézzük a próbálkozást, egy étteremnek semmiképp.
A levesemnek íze ugyan nem volt, de alaposan megmerték a sűrűjét. Az nem is lett volna baj, ha húsból van, de ez már jóformán csak a csontdarabok temetője volt.
Sajnos én libaragÚ levest kértem
Főfogásként egy előételt gondoltam magamnak, kacsamáj rilette-et hagymalekvárral, pirítóssal. Ezzel nem voltam egyedül, még hárman gondolták így rajtam kívül, hát kaptunk is közösen egy kosárkát, benne 4-5 szelet icike-picike, gyatrán szeletelt és csúnyán megpirított fehérkenyeret. Egy szem kovászolt(nak tűnő) volt, ami meg nem volt ugyan pirítva, de azért gyorsan magamévá tettem.
Nem tudom, hogy valóban nevezhető volt-e rilette-nek a túlzsíros, ámde nem ízletes húskészítmény, mindenesetre én nem tudtam megenni.
Kacsamáj rilette(?), hagymalekvár (???), pirítós(???)
Amikor egy héttel korábban el kellett dönteni, hogy az egész napos borkóstoló után majd mit akarunk enni, úgy gondoltam, hogy nem nagyon leszek majd éhes, nem rendeltem hát sok mindent. És valóban nem lett volna semmi gond, ha a két étel, amit megkívántam, jóízű és étvágygerjesztő lett volna. Nem jött össze.
Nem beszéltem még a felszolgáló kislány alkalmatlanságának egyéb jeleiről, miszerint a többi pirítóst azóta is várjuk, miképp az erős paprikát is, egyiket sem sikerült kihoznia többszöri kérésünk ellenére sem. Na meg arról aztán végképp szó se essen, hogy midőn a leveseket kihozta az asztalunkhoz, a tányért olyannyira megbillentette, hogy a leves bizony kilépve medréből vészesen igyekezett az asztalszomszédom fejére folyni -és mikor erre figyelmeztettem a leányzót, a válasza ennyi volt: -Mi?
Értékelés: itt többet nem eszünk. Maximum csak iszunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Mit főztél ki?